Igenlés elutasításokból

Nem vasalja, keményíti, fertőtleníti, fényesíti és rendszerezi, egyszerűen csak belehajigálja egy táskába.

Csendben összepakol néhány emléknek nemesített kacatot. Nem agyal az otthonfelejtett dolgokon, az esetlegesen el nem zárt csapon, a fel nem húzott kéziféken. Összegyűjti azt a néhány embert, akinek őszintén tud örülni, és elindul.

Nem számolgat se kilométert, se pénzt. Mindenkire teli szájjal kacag, nem aggódja túl. Célokkal indul, de minél többször el akar tévedni, és örülni az új útvonalnak. Megsimogat minden kóbor kutyát, néhányat maga mellé fogad, vagy ő szegődik melléjük.

Tisztában van vele, hogy egy apró testrésze fekete dobozként rögzít minden tizedmásodpercet, és hálás azért, hogy túlélhetett minden keserűséget, és most itt van. Nem számít, hogy égeti a napfény, ázik a feje vagy éppen csökkentett látásviszonyok vannak a hópehellyel megrakott szempillák miatt.

Nem töri le a korlátokat, hanem kitágítja őket, és élvezi, hogy megvédik a veszélyektől, visszapattanhat róluk, ha fenyegetést észlelne.Elpakolja a félelmeket, a szorongásokat, a „milettvolna” értelmetlenségeket, a „nekem semmi se sikerül” embereket. Nem mászik melléjük a mocsarukba, nem győzköd senkit semmiről. Egyszerűen kihúzza, majd hagyja száradni őket.Szembekacag a gyűlölködőkkel.

Időnként pofára esik ugyan, de a nyom, amit a csattanás hagy az arcán, hozzájárul a szerethető mosoly kialakulásához.

Nekik jó volt a több, nekem több volt a jó

Folynak le az esőcseppek az arcomról, és eszembe jut az az idézet, amelyiket a minap láttam rászerkesztve egy csupaszűrő napfelkeltés képre. Arról szólt, hogy azért jó az eső, mert nem látják, hogy sírsz.

Világfájdalom a napfelkeltéken, mindig tudok ezen nevetni, urambocsá a szenvedőknek. Bár úgyis ők a gazdagok. S a sajtkészítők.
Végigpörgetem, visszatekerem. Amióta nem hátul gombolják a nadrágomat, egyszer sírtam nyilvánosságban: amikor megtudtam, hogy nem vagy már.

Törvényellenes kellene, hogy  legyen halálhírt közölni utazóval: egyik buszról a másikra szálltam. Minden leszállásnál eldöntöttem, hogy akkor most hazamegyek, aztán hagytam elmenni az orrom előtt a buszt, és bőgtem bele a buszmegállói kanálisba.

Ha hazamegyek, beszélnem kell: el kell mondanom, hogy ki voltál, hogyan tékozoltál el életet, tehetséget. Hogy fiatalon szétszedted a rügyeket, mielőtt kinyílhatott volna bármi is, felástad a kertet, hátha meglátod a vakondokat.

Aztán, amikor lett virág, rátapostál, s a vakondot családostól elkergetted, a visszatértőket ásóval ütötted agyon.

Most végre gondolkodnom kell, nem éreznem. Ezeket nem mondhatom ki, mert mi van, ha ott, messze látod, hogy ki hogyan reagál a hírre? Én, az elkésett, szépen, méltó módon kell, hiszen biztosan úgy van ez is, mint a születésnapi köszöntéseknél: a legelsőt, és az elkésőt jegyzi meg az érintett.

Tudom, hogy igaz voltál, s amíg itt vagyok, másnak is tudnia kell ezt.

Most reménykedem először a reinkarnációban: szüless újra Olaszországba, hogy legyen akivel feketén, és gyorsan innod az kávét. Két csésze között sose a poharat emeld, hanem a hegedűt.

Miattad remélem, hogy van még lehetőség: nem lehet ennyi egy élet.

(a cím Deák Bill dalából származik)

Azt hittem érdemes

„ Hova sietsz, őzikeszemű?” – szól utánam, s én kapaszkodni kezdek a zsebemben.

„Eltűnésekor narancssárga rövidujjút, fülében barna teáskannákat,  frissfűzöld nadrágot,(lábszáránál kikandikálló karamellzoknit) kék teniszcipőt viselt. Kezében egy zöld bálnapénztárcát szorongatott.”

Mit szólnának otthon ehhez…

Lassan fel kellene nőnöm, vagy legalább kihúznom magam, és úgy tenni, mintha nem félnék a kedves emberektől.

Úgyse hiszek bennük.

Embersimogató

Nem beszélnek róla, nem zengnek ódákat, nem állítanak szobrot, nincs kiplakátolva a busz az arcával, nem kérnek autogramot, nem ismerik fel az utcán, nem készítenek rajongói oldalt neki, nem terjengnek pletykák róla.

Közlekedési eszközökön, és várakozási csomópontokban találkozhatsz vele, ha  a jobb lábaddal keltél fel.

Nehezen behatárolható a stílusa vagy a kinézete alapján. Sokféle vérmérsékletű, zenei ízlésű, családi háttérrel rendelkező emberek keverednek össze a megnevezés alatt.

Mégis egy módszerrel tökéletesen, százszázalékos pontossággal tudod tesztelni, hogy vele van dolgod. Leülsz a közelébe, fészkelődsz egy picit, míg tökéletesen el nem helyezkedsz az ülőhelyeden, kinyitasz egy könyvet és tekinteteddel felveszed a félbehagyott sort. Ha vele van dolgod, akkor nem történik semmi. Nem hiszi azt, hogy unatkozol, nem próbál veled az időjárásról, a csomagja tartalmáról fecsegni. Nem meséli el a lakótársa szokásait, a párja gyerekkorát, az almafájuk kidőlésének minden rügy előéletére kitérő történetét.

Ez a szuperképessége. Hagy olvasni. Valahova a Nemzetközi Vámnap és a Vizes Élőhelyek ünnepe közé iktassunk be egy pirosbetűs napot, s egy különleges utazást, ahol hagyjuk egymást olvasni, különleges élmény tud lenni.

Fotó: Juhász István

Fotó: Juhász István

Öntörődő

Problémák megoldásában tanácsot, lökést, piros lámpa láttán visszahúzást adtok,

de a félelmeimmel mindig magam maradok.

Nem akkor, amikor egyedül, kihívásokkal tele forgolódok recsegős tagokkal napfelkelténél megy le a napom, hanem

nagy társaságban, két ropogós nevetés közötti hajszálcsendben szorít meg, és csavar, amíg fel nem pofozom. Elkergetni azt, ami ösztönöz, és eltipor. Te magad nélkül mire mennél?

 

barney

Idegen barátom

Van egy bácsi a szomszédban.
Hatvan körüli, szemüveges, középtermetű, öltözékét tekintve tipikus nagytata.

Amikor ide költöztem, gyakran láttam a tömbház előtti padok valamelyikén üldögélni, beszélgetni, olvasni.

Bebarnult a táj, lehűlt az idő, használhatatlanok lettek a padok az ücsörgésre.

Nem láttam a tél folyamán, a járdák jegesek voltak, gondoltam, hogy ez ijeszti el, és amúgy is: nem lehet kiülni, nem tud napozni, minek fagyoskodjon.

Az első itt töltött telem nagyon hamar véget ért, fénynyaláb, és az ablak párkányára felsorakozott madárkák ébresztettek egy reggel.

Amint leértem a tömház elé, kényszerítenem kellett magam, hogy ne álljak meg. A sétányon a bácsi járókeretbe kapaszkodva, a picit eltorzult arcán végigfut egy mosoly ahogy meglát. Visszamosolygok, közben akaratlanul is véginézek rajta: az ősz óta kikerekedett testét alig tartják remegő lábai. A járókeret szó jelentését most értem meg igazán: a régen csupaélet ember keretbe van foglalva, és csimpaszkodik rajta, hogy ne essen el.

Óvatosan elmegyek mellette, egész nap bennem van a kérdőjel, hogy vajon mi történhetett az ismeretlen ismerősömmel.

Nemsokára megtudom, hogy agyvérzése volt, a telet ágyban töltötte, nemrég kezdett járókerettel próbálkozni.

Vele párhuzamosan zajlik az életem: a legtöbb tevékenységem nevetséges rohanásnak tűnik őt figyelve.

Az esős napokat kivéve mindig kint van. Amikor megyek egyetemre, már az ő napja is el van kezdődve, ahogy a nappalok nyúlnak, az ő kint töltött ideje is hosszabbodik.

Válogatok, sorbaállok, fizetek – halad néhány métert. Az ebéd elkészítése közben ki-ki nézek az ablakon: szóba elegyedik emberekkel, megáll néha rövid időre, látszik rajta, hogy nehezen bírja saját súlyát, de nem pihen sokat.

Elpakolok, elmosogatok, felteszem a kávét főni. Amíg kikotyogja magát a kávéfőző, újabb néhány métert halad, de még mindig látótávolságon belül van.

A napjaink így telnek: én szaladok, ő halad. Ahányszor meglátom, annyiszor fut rajtam végig a gondolat: osztogathatják  paulocoelho idézeteit, a szabadébredezők motiváló képeit, a naplementékre szerkesztett életigazságokat, ez az ember valami olyasmit csinál nap mint nap, hogy egyik se vihet vizet se neki.

Fáradtan, tüsszögések közepette, kutatási tervvel, összekavarodott jegyzetekkel a mappámban, zagyva gondolatokkal a fejemben lépek gépiesen egyik járdalapról a másikra.

Átértem az egyik zebrán, a két átjáró között szigetre lépve látom: a bácsim az út másik felén.

Kiráz a hideg, érzem ahogy kitisztul a fejem, pillanatok alatt körülnézek, ketten vagyunk csak.

Jön egy autó, vezetője rápillant a bácsira, jelzi, hogy menjen nyugodtan. Ő inti, hogy nem kell, haladjon tovább. Arcán bocsánatkérő mosoly: nem áll ő még készen erre, túl sok időbe telne.

Bámulok magam elé, elhalad néhány kocsi, megint megáll egy. Bátorítóan bácsimra mosolygok, ő lemondóan visszanéz, aztán lassan lelépek a járdáról. Látom, hogy ő néhány centivel elébb helyezi a keretet, igyekszik utána húzni magát.

Lassan lépek: egy ritmusban haladunk egymással szembe. Fogalmam sincs, hogy mit gondol ő, mit gondol a sofőr, én csak arra koncetrálok, hogy ne menjek gyorsabban, mint ő. Néhány másodperc különbséggel érkezünk a zebra két végére.

Megkönnyebbülést érzek, és indokolatlanul büszke vagyok rá: egy ember, aki itt lakik, nem messze tőlem, szinte semmit nem tudok róla, és most látom ahogy nemcsak az életbe kapaszkodik, hanem megpróbálja erején felül kihasználni az itt töltött időt.

Meglátom az üres padot, irányítom a lépéseimet feléje, hogy üljek le egy kicsit. Elszalad előttem egy néhányéves gyerek, felhuppan a padra és int az édesanyjának, hogy siessen.

Átpillantok az út másik felére: eltávolodott, már alig látom a tömbházak között. Lelassulok kicsit, remélem, hogy lesz még alkalmunk együtt üldögélni a padon csak úgy, kedvtelésből, tudva, hogy bármikor felállhatunk, és elsétálhatunk különösebb nehézség nélkül.

Addig nem szívesen ücsörgök.

db52e497073ed887cc7edb5052349ded

 

Eredettörténet

Hajnali három. Az altató nem hat, az óra ketyegése egyként dübörög a viharral.

A fejemben még tompán zúg az előbbi veszekedés. Felneveltünk együtt egy gyereket, megéltünk nagy sikereket, és akkor sem engedett el, amikor sárban csúszkáltam. Most meg lázad. Mert én nem értem őt, én nem törődöm vele, én nem akarok olyan munkát végezni, ami mellett neki nem kell túlhajszolnia magát.

Senki sem mondja, ha valamit (véletlenül) jól csinálok. Ha őszintén alkotok, megdicsérik a „pacát” középen, és azt mondják, hogy megindító, elkeserítő. Egy francot! Az a legvidámabb képem.

A plafon is milyen foltos. Meszelni kellene. Mikor? Miből? Kivel? Apámékat is jó lenne meglátogatni. Úgyis rég hallottam, hogy nem ártana dolgoznom is.

Azt mondják, el vagyok szállva, nem akarom, hogy megértsenek. Vajon hogy tudunk ennyire elbeszélni egymás mellett? Miért nem hiszik, hogy én szeretném, és teszek  is azért, hogy ne kelljen lesütött fejjel beszélniük rólam az ismerősöknek? Miért nem örülnek, ha megemlítem nekik, hogy szeretnék még egy gyereket? Miért nem bíznak annyira bennem, hogy elhiggyék: nem vágok bele  olyan dolgokba, amik meghaladnak engem?

Milyen nyugodtan fekszik… Talán észre sem vesz semmit. Talán nem érzi a bizonytalanságom. Fogalma sincs arról, hogy miért nem törődök vele.

Ázik be a tető. Az állványról csorog le a víz. A szanaszét hagyott ecsetek színes festékfoltot hagynak a padlón. A vitának nyoma sincs, egymásra mosolygunk, látván, hogy a fiunk érkezik be a szobába. Álmosan panaszolja, hogy a fáradság ellenére sem jön álom a szemére. Mosolyra görbül a szám a hasonlóság miatt, majd eszembe jut valami: lefesthetném ezt a fáradt porontyot, sose foglalkoztam vele, pedig mindig szeretett volna a jobb kezem lenni.

Majd ő lesz az Ásító inas.

( Ez az írás az  Ifjúsági Üzleti Program keretein belül  készült KulTúra nevet viselő újságban jelent meg 2012-ben. )

funzine.hu

funzine.hu

Fél esztendőm hatalom

Előkotorom, végighúzom, kinyitja, bemegyek.

A földszinten élő férfi szivarazik, de a felesége úgy tesz, mintha nem tudna róla.

Kimegy megnézni a postát, elszív egy cigit az ajtónál, és visszamegy.

Mind a ketten elhiszik, hogy a másik nem tudja, hogy mi történik.

Ahogy belépek a tömházba, érzem az ócska, dohos cigi szagát.

Mellettük lakik egy idős úr, amelyik mindig úgy köszön, hogy:” kezicsókolom, kedves hölgy.” Egyszer megtartottam neki a bejárati ajtót, mert tele volt a keze. Azóta számára kedves vagyok. Minden egyes találkozásnál. Félek szóba elegyedni vele, nehogy elrontsam a képet.

Sose fogom megérteni teljesen az embereket.

Az alattunk levő lakás ajtaját mindig lestem, mikor mentem el mellette.

Vajon mikor jön ki valaki, hogy leszólja a zenei ízlésemet, vagy idézzen valamelyik beszélgetésemből, amelyiknek első három perce azzal telt, hogy kérdezgettük egymást a vonal két végén: „Hallasz? Nincs térerő.”

Aztán egy nap a lakás tulajdonosa kérdezte, hogy fázik-e a lábam, s sokat kell-e a fűtésre fizetni amiatt, mert évek óta nem lakik senki alattunk?

Elmosolyodtam, és amint kiment a lakásból, felhangosítottam a zenét.

Nem tudom pontosan, hogy mikor vált otthonná az a néhány négyzetméter, ahová néha csak aludni járok. Nem tudnék dátumot mondani, hogy mikor volt az első éjszaka, amikor megébredtem, és nem éreztem azt, hogy idegen helyen vagyok.

Lemegyek, kinyitom, álldogálok, felszállok.

Nem hiszek már abban, hogy bármilyen menetrendben leírtakhoz lehetne kötni a 44-es busz érkezését. Ő szabad, akkor jön és megy, amikor akar.

Megszoktam a sok nyugdíjast rajta, akik reggel nyolckor sietnek a piacra. Megszoktam azt, hogy néha a sofőr is annyira unja az egész városnéző útvonalat, hogy nem ott térül le, ahol kell.

Aztán körbemegy a körforgalomban, és visszakanyarodik az útra. Nem tarthat tovább a lázadás néhány percnél.

Megtapasztaltam, hogy milyen érzés beszélgetni negyedórán át egy magyar egyetemistával románul, miközben mindketten biztosak vagyunk abban, hogy a másik román.

Aztán megcsörren a telefonja, néhány másodperces beszélgetés után visszafordul felém, és azonnal megérti a nevetésem okát, és ő is elkezd kacagni. Méghogy ellenségeskedünk a románokkal szemben.

Leszállok, bemegyek, leülök.

Féléve tanulom azt, amit évek óta szeretnék. Ízlelgetem, barátkozom.

Néha megijedek, hogy mi hajt, milyen megszállottan élvezem. Aztán találok egy részt, amelyik taszít, begubózom, és nem találom a helyem.

Elfogadtatom magammal, hogy minden momentumát lehetetlen szeretni.

Régi, de szét se szedett lapokból álló könyvek között, vagy a büfé asztalai mellett megtárgyaljuk a benyomásokat, nagyokat nevetünk, vagy csak ülünk egymás mellett, örömmel nyugtázva, hogy elég volt aznapra a szavainkból.

Felállok, felszállok, leszállok, előkotorászom.

Féléve már, hogy egyetemista vagyok.

©

Árnyék vagy, úgy lépsz elém

Soha többet nem mondom senkinek, aki gyászol, hogy idővel elviselhetőbbé válik a hiány.

Ócska, semmitmondó maszlag.

Remélem, hogy  szeretnek ott, ahol vagy, és névnapod alkalmából töltenek egy pohártalpnyi félszáraz pezsgőt, és néhány játék erejéig  úgy tesznek, mintha nem vennék észre, hogy csalsz kártyázás közben.

Az évek során nem enyhült az a késztetés, hogy biciklire üljek, és a tornácon ülve meséljek neked vagy csak hallgassam a történeidet.

Nem a késztetés enyhült, a mesélnivaló gyarapodott.

SONY DSC

Léleklecsó

Lehetne azt, hogy időnként lelket cserélhessek? Ha nem is kapok lélekimplantátumot, legalább újuljanak meg a sejtjei.

Ne túl gyakran, nem szabad túlságosan megkönnyíteni a lélekvigyázást.

Legyen meg a feladat, hogy építgessük, őrizgessük, ragasztgassuk, vigyázzunk rá.

Ne engedjünk közel hozzá akárkit, és a közeledést előzze meg egy sor próba,mint a mesékben, csak segítségek nélkül.

Egy nagy, csupasz fal, kapaszkodók nélkül, amelyet ha sikerül megmászni, mögötte vár egy sokfejű sárkány, fejenként egy-egy nehézséggel, negatív tulajdonságainkkal.

A második körben kötelezővé kellene tenni egy köteg felhasználói feltétel elolvasását.

Nem a végiggörgetést, és az ész nélküli elfogadását, hanem a tényleges elolvasását. Ne legyen „persze”, „természetesen”, „mindig”, „bármit”. A „megpróbálom” és a „igyekszem” számomra nagyobb biztonságot ad az üres nagy szavaknál.

Összetett, nehéz folyamat lenne, de tudnám, hogy ha át is törik a falat az illetéktelen személyek, úgyis vár rám egy pótlélek.

Egy tiszta, ünnepi, nyitott, naív lélek a megfáradt helyett.

Lehetne azt, hogy időnként agyat cserélhessek? Ha nem is lennék okosabb, legalább hagyná a lelkemet,hogy maradhasson olyan, amilyenné vált az évek során.

© Alexander Jansson

© Alexander Jansson